– szólalnak fel egymás után a Turbó Suli második osztályos tanulói a szerda délelőtti matematika órán. A diákok nem a számolást szeretnék ezzel felfüggeszteni aznapra, hanem megtanulták, ha hozzá szeretnének szólni az órához, közbekiabálás helyett így kell jelezniük azt. Ebből azért nem lesz nagy hangzavar, mert a teremben mindössze nyolcan próbálják egyszerre elsajátítani a matematika rejtelmeit. A kis létszám csak egyik az iskola különleges adottságai közül.
A Turbó Tanoda 2015-ben alakult, ekkoriban még elsősorban tanulási diagnosztikával, képességfejlesztéssel és tehetséggondozással foglalkoztak. Két évvel később a Budai Magánzeneiskolával karöltve indították el a Turbó Twister névre keresztelt iskola-előkészítő foglalkozásaikat, a tavalyi évtől pedig a Turbó Suli magántanulói csoportja is elindult általános iskolás gyerekek részére.
A második kerületi iskola tantermeit körbejárva minden helyiségben találkozhatunk olyasmivel, ami a közoktatásban nevelkedetteknek szokatlannak, egyúttal irigylésre méltónak tűnhet. A délelőtt folyamán az egyik teremben a gyerekek egy tetszőleges hangszer virtuózává válhatnak, míg máshol a tanítónővel karöltve a földön ülve társasjátékoznak.
Szembetűnő az is, hogy a gyerekek mellett iskolatáska helyett saját színes dobozuk hever, ezekben tarthatják az iskolai felszerelésüket. Néhányan cipő nélkül rugaszkodnak neki a megoldandó feladatoknak, mindenki maga döntheti el, leginkább hogyan kényelmes a számára.
Gyakorlatilag végigtanultam az egész életem
– meséli Marianna Sindulár, a Turbó Tanoda vezetője. Az óvodapedagógus-tanító, gyógypedagógus egykor a budapesti Németvölgyi Általános Iskolában dolgozott, ahol minden évben indul egy speciális osztály SNI-s, azaz sajátos nevelési igényű gyerekeknek.
Emlékei szerint épp akkor indult el a karrierje, amikor az érdeklődése középpontjába kerültek azok a gyerekek, akik valamilyen különleges bánásmódot igényelnek. Később lehetősége adódott, hogy fejlesztői diplomáját kézhez kapva elvégezze a gyógypedagógiai képzést is, melynek birtokában már foglalkozhatott diagnosztizálással és kiscsoportos oktatással is.
Ekkor fogalmazódott meg benne a vágy, hogy egyszer létrehozzon egy magántanodát, hiszen a tapasztalatai azt mutatták, többnyire elvesznek a szülők, amint kiderül, hogy valamilyen probléma van gyermekükkel: vagy nem tudják mindig megfogni a kezüket, vagy túl későn derül ki a baj, holott minél több idő telik el a diagnosztizálásig, annál nehezebb lesz a fejlesztés.
Marianna egykor saját lakásának dolgozószobájában kezdett el gyerekeket tanítani, majd 2015-ben talált rá az épületre, amelyben jelenleg is folyik az oktatás. Eleinte elég is volt egyetlen szoba a nyolc gyerekhez, ám nem sokkal később már egy másik pedagógus segítségére is szükség volt a megnövekedett diáklétszám miatt.
Ahogy egyre több helyre volt szükségünk, egyik ötletből fakadt a másik. Nagyon sokat tanultam a gyerekektől is, akik maguk is hozzájárultak az elképzeléseikkel az iskola fejlődéséhez
– mondja a pedagógus, aki különböző képességzavarokkal küzdő gyerekekkel is foglalkozik.
A magántanulói csoport létrehozása épp egy „eltérő képességstruktúrájú” gyermek szüleitől származik, akik, miután megtudták, hogy nem vették fel gyermeküket „normál” általános iskolába – mivel nem lehetett őt integrálni –, továbbra sem szerették volna, ha a fiú valamilyen szegregált intézményben kénytelen tanulni.
A mikrocsoportos oktatással bámulatos sikereket lehet elérni a gyerekekkel, szögezi le Marianna, hozzátéve, noha a tanteremben egyszerre tíznél is kevesebben ülnek, de még ezt a létszámot is sok esetben tovább redukálják, így a különórákon csupán két diák vesz részt egyszerre.
Az iskola felépítésénél kulcskérdés volt, hogy az egyes problémákhoz minden esetben legyen hozzárendelve egy szakember, aki emberileg és szakmailag is foglalkozik a gyerekekkel, sőt, szinte beléjük lát. Ahogy Marianna kifejtette: az a cél, hogy mindenkiből kihozzák, amire képes, így a diákok nem érzik azt, mintha egy futószalagon lennének.
Természetesen vannak olyan követelmények és szintek, amiket szeretnénk, ha a gyerekek elérnének, de figyelembe vesszük azokat a képességstruktúrákat, amelyekkel el lehet juttatni őket erre a szintre
– szögezi le a szakmai vezető.
A Turbó Suliban jelenleg elsőtől hatodik osztályig tanulnak a gyerekek, az óvodások pedig egy úgynevezett Turbó Twister programon vesznek részt, ami egy iskola-előkészítő foglalkozást takar, melynek keretében játékos foglalkozások segítségével fejlesztik a jelenlévők különböző képességeit.
Az oktatás koncepciója azon alapszik, hogy reggel nyolctól délig minden nap megtartják a tantervben megszabott tanórákat, ezeken kívül pedig különböző extra foglalkozásokkal színesítik az odajáró gyerekek mindennapjait. Hétfőn és szerdán zenei oktatáson vesznek részt, keddenként különböző kísérleteket próbálhatnak ki, valamint járnak úszni és korcsolyázni is.
A legjobb visszajelzéseket a program sikerességéről természetesen a gyerekek adják: Marianna napról napra megbizonyosodik arról, hogy megtérül a befektetett munka, és az iskola diákjai az idő előrehaladtával képesek elérni olyan eredményeket, amelyekről korábban ők és szüleik is legfeljebb álmodni mertek. Mint mondja:
Pedagógusként pontosan tudom, ki mit miért csinál, egy gyerek akár az asztal alá bújik be, akár a fülét fogja be, mondván, neki csendre van szüksége. A lényeg, hogy a körülményeket olyanná tegyük, hogy azok a gyerekek igényeinek leginkább megfeleljenek.
A Turbó Suli padjaiban megférnek egymás mellett a normális fejlődési ütemű gyerekek és azok is, akik valamilyen képesség hiányában segítségre szorulnak. Adódik a kérdés, miért tanul egy „hétköznapi” fiatal egy ilyen környezetben. A válasz prózai: hogy lássa, léteznek a világon másmilyen gyerekek is.
Elképesztő, hogy ezek a gyerekek mit hoznak ki egymásból
– meséli Marianna az iskola falai között kialakult közösségről. Mint mondja, az iskolások folyamatosan segítik egymást, a „normál” gyerekek olykor képesek olyan hatást elérni például autista társaiknál, amit az őket körülvevő gyógypedagógusok is csak őszinte áhítattal figyelnek.
Ezek a gyerekek úgy jöttek vissza téli szünetről, hogy amikor megkérdeztem tőlük, akart-e valaki iskolába jönni, egymás után tették fel a kezüket
– mondja a Turbó Suli vezetője. Az iskolában egyébként nincsen sem jutalmazás, sem büntetés, Marianna szerint a valódi jutalom a gyerekeknek az, amit saját maguk elérnek.
Látványos példa erre egy nemrég történt eset: bekerült az iskolába egy második osztályos gyerek, aki még nem tudott írni – teljes mértékben az önhibáján kívül, pusztán annak következtében, hogy nem volt jó helyen korábban. A kisdiák motivációját nem a piros pontok adták, hanem az élmény, hogy megfelelő pedagógiai módszerrel elért valamit, ami egy másik intézményben lehetetlen küldetésnek bizonyult.
Jelenleg 23 gyerek tanul az iskolában délelőtt, a cél ennek a számnak a megduplázása. Egy osztályban azonban ekkor is legfeljebb tízen tanulnának, hiszen Marianna leszögezi, ezt a fajta egyénre szabott munkát egész egyszerűen nem lehet nagyobb csoportokban elvégezni. Ha viszont mindenki megkapja a szükséges odafigyelést, a későbbiekben, a gimnáziumban, az egyetemen vagy akár a munkahelyen képesek lesznek megállni a helyüket.
Az iskolában az órák kezdetére nem figyelmeztet hangos csengőszó, hiszen nincsenek kőbe vésve a tanórák időpontjai. Előfordul, hogy egy foglalkozás fél óráig tart, máskor akár hatvan percen keresztül is okosodnak a gyerekek, mindezt attól függően teszik, mennyire képesek végig fenntartani az értő figyelmet.
A gyerekektől és szüleiktől kapott visszajelzések napról napra tovább lelkesítik, látván, kézzel fogható eredményeket sikerül elérniük. A minap például egy fotót kapott az egyik kisfiú édesanyjától a gyermeke füzetéről: a képen egy hibátlan tollbamondással. Egy olyan diáktól, aki korábban számtalanszor az asztal alá bújt sírva, így nemhiába hitték azt, reménytelen küldetés bármire is sikerrel megtanítani őt.
A lehetetlen azonban, úgy tűnik, ebben az iskolában nem létezik:
Fantasztikus ez a munka, büszke vagyok rá és egyben rád is
– szólt az üzenet.
A Turbó Suliban a hétköznapok nem érnek véget azzal, hogy az odajáró gyerekek hazamennek, hiszen délután további 40 gyereket várnak különböző foglalkozásokra: TSMT torna, tehetséggondozás, felvételi-felkészítés és egyéni terápiák is szerepelnek a választható fejlesztések között.
Látogatásunk legvégén a Turbó Suli néhány kisdiákja az egyik tanítónő segítségével egy kísérletet mutat be a nem mindennapi vendégeiknek.
Ezt haza lehet vinni? – kérdezi az egyik kisfiú, miközben a tanítónő néhány jód darabot tesz az előkészített kémcsövekbe. A kísérletben négy köpenyes kisdiák vesz részt, egyikük kissé fanyalogva konstatálja, hogy a vegyszerek illata olyan, mintha „marcipánt kevertek volna össze fogkrémmel”.
Miután a jódot feloldották vízben, benzinben, majd alkoholban, a gyerekek kissé meglepődve tapasztalják, hogy míg az egyik reakció távol áll attól, hogy azt bármennyire is látványosnak lehessen nevezni, a másiknál az általuk is jól ismert Betadine oldata jön létre.
Lehet, hogy vegyész akarok lenni
– mondja lelkesen az egyik kisfiú a látottakat követően, majd gyorsan kiderül, nem pusztán ő rendelkezik elképzelésekkel a jövőjét illetően: az egyik kislány leszögezi, nem tudja eldönteni, szív- vagy agysebész legyen, ha nagy lesz, mert „mindkettő annyira jó”.
A kísérletet követően Mariannal arra keressük a választ, miben rejlik az iskola varázsa az ide járó gyerekek szerint. „Nagyon. De tényleg, nagyon-nagyon-nagyon” – feleli az egyik diák a kérdésre, mennyire szeret a Turbó Suliba járni. És mit szeretnek a legjobban ebben az iskolában? Valaki a nyelvtanórát, más kifejezetten az olvasást, míg egyikük az ebédszünetet emeli ki, de nem csak úgy, bármiféle indoklás nélkül. „Ekkor játszhatok végre Erikkel” – mondja.
Egy kislány nem válaszol a kérdésre. Pontosabban igen, csak kicsit máshogy. Hirtelen gyors léptekkel odamegy a folyosói széken ülő Mariannához, majd megöleli őt. Egyértelmű válasznak tűnik.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
EN 
HU_HU